Fiatalok

Részletek a hozzánk érkezett visszajelzésekből, e-mailekből:

Nekem tetszett a foglalkozás. Főleg hogy elmaradtak az órák. A foglalkozás része az érdekes volt. Az nagyon jó volt, hogy kisebb csoportokban dolgoztunk, és így mindenki elmondhatta, amit szeretne...többnyire. Az segítette az előrehaladást, hogy bemászhattunk a ketrecbe és bele tudtuk képzelni magunkat a lány helyzetébe. A jelenet, amit eljátszottak az nagyon jó volt és életszerű, meg mi is a jelenet részei voltunk mivel ott ültünk a színpadon, így mi is ott érezhettük magunkat. Ez az előadás sokkal személyesebb volt, mint a múltkori. Szerintem jó, hogy elmegyünk ilyen előadásokra.

F. István

Nagyon tetszett az előadás!!!! Kár, hogy nem láthattuk a végét!!!:-(  de se baj nagyon ügyesek voltatok!!!Így tovább!!!!:-))))))) !!!! Az utolsó jelenetet én úgy értelmeztem,hogy a lány annyira ragaszkodott a ketrechez mert ő azt a saját otthonának tartotta, mintha el akarta volna vinni!!!! Én ezt  onnan vettem észre, mikor fogta a ketrec oldalát és emelkedett fel!!! Olyan volt mintha ugrani akart volna azzal a ketreccel!!! Szóval az egész előadást fantasztikusnak találtam!!!!! Sziasztok!!!:-)
U.i.: ÍGY TOVÁBB!!!!!!!! 

K. Dóra

Először is bemutatkozunk. Andi:az aki mindig integetett, a Szandi a hosszú hajú wörös hajú lány. nekünk nagyon tetszett az előadás. Szandival mi egy csoportba voltunk a végén, amikor nekünk kellett felnőttnek lennünk. Az Arnold volt velünk, mi a Szandival úgy gondoljuk, hogy még maradtunk volna. Nagyon megérte ez az egész és nagyon köszönjük szépen ezt azt az egészet. és nem tudom elképzelni a folytatást.

M. Andi és  O. Alexandra

Sziasztok Zsuzsák, Arnold és Ádám.Ma volt veletek előadás. csak annyit szeretnék mondani hogy kicsit átlehetne szervezni a csontketrec című művet. Én az intimebb ,,törölgetős,, jeleneteket kiszedném vagy esetleg átformálnám. Szerintem ez volt az egyetlen rossz rész benne. Gratulálok nektek nagyon tehetségesek vagytok. már tudom hogy mi leszek ha ,,nagy,, leszek!....színész

Sz. Bence

Az Illyes Gyula Gimnázium (Budaörs) 8. osztályos diákjainak írásai a Csontketrec kapcsán:

1. A történet előzménye és a folytatás:

Az ég szürkés háttere előtt egy ragadozó madár körözött.
A kislány a kert sarkában játszott.
A madárnak hatalmas szárnyai voltak, talán sas lehetett.
Egy bottal kaparta ki a földből a gilisztákat.
Valamit megláthatott, zuhanó repülésbe váltott...és lecsapott.
Valaki átnyúlt a kerítés felett...
...és lecsapott.
...és átemelte a kislányt az alacsony kőfalon.

Nem tudta mi történt vele. Emlékezett a szorításra a torkán, a hirtelen érzésre, ahogy eltűnt alóla a talaj és valamiért fájt a feje hátul. Most viszont felfedezett valami olyat, ami eddig fel sem tűnt neki. Az a dolog, amiben volt, mozgott. Egyenletesen rázkódott és a táj ugyanúgy változott, mint amikor a papa néha magával vitte lovaskocsin a piacra. Csak ezt a kocsit nem fényesre csutakolt ló húzta, hanem egy rongyos külsejű, csupaszőr arcú férfi...

Az utazás rendkívül unalmas volt, de lassan hozzászokott. Csak az éhséggel nem tudott mit kezdeni. Ritkán kapott enni és akkor is csak keveset. Nagyon keveset. Sokszor sírt, hiányzott neki mama és a kicsi Anna baba. Viszont a sírásért mindig egy pofon járt. A pofonokat mindig megelőzte egy sor morgolódás a férfitől..
"Má' megint nyervítesz?! Nah, várjcsak, mindjá' segítünk ezen. Olyan maflást kapsz, hogy egy napig nem tudol majd bőgni."
"Nehogy hátra kelljen mennem, mert fejbe kólintalak oszt elalszol egy időre.."
A kislány hamar megtanulta az összes nevét annak a dolognak, amikor egy erős kéz csattan az arcán és nagyon fáj.

Az éjszakák egyre hidegebbek voltak, a Nap később kelt és reggelre fehér valami vonta be a "ház" rácsait, amiben a kislány utazott. Ő háznak vélte, hiszen ketreccel sosem találkozott. Úgy gondolta, ez egy ház, olyasmi amire papa azt mondja, hogy kunyhó. Akkor hallotta ezt a szót, amikor a fölösleges holmikat rakodták ki, köztük sok vasrácsot és a papa mondta, hogy az jó lesz még a csavargók kunyhóihoz.
A papa meg a mama... Rettenetesen hiányoztak neki, de ahogy egyre hűvösebbre fordultak az éjszakák és deresebbé a hajnalok, a kislány egyre kevesebbet gondolt a szüleire.
Aztán eljött a hó. Rettenetes hideg. Nem volt étel, nem volt takaró. A férfi csak néha csiholt egy kis tüzet és akkor sem engedte hozzá igazán közel a kislányt. Egyik nap a férfi talált egy üveg whiskyt a hóban, aznap este borzalmasan részeg volt és végig énekelte az éjszakát és belenyúlt a tűzbe és utána rettenetesen kiabált és káromkodott. Másnap reggelre a kezei bevoltak kötözve, és egész nap arról mormogott, hogy soha többet nem iszik...
Lassan melegedett az idő, elmúlt a hó és a csontig hatoló hideg. És egy márciusi hajnalon a kislány ki akart menni a ketrecből leszedni egy virágot. Ekkor döbbent rá, hogy nem tud kijutni amíg a férfi ki nem nyitja az ajtót. Amikor észrevette, hogy ki akar jönni, képen törölte és egyedül hagyta. Későn tért vissza és egy hosszú kötelet hozott. A nyakára hurkolta és ettől kezdve a kislány úgy érezhette volna magát, mint a kutyák, akiket régen annyira sajnált, hogy nem futhatnak szabadon. Csak hogy az ő fejében minden ilyesmi már rég elhalványult. Hónapok óta csak ez a szőrős volt meg ő, és minden kezdett eltűnni a fejéből, amit valaha is ismert, még a szavak többsége is..
A kötél felkerülésével valami megváltozott. Azon az éjszakán a férfi nyugtalanul aludt. Falakról beszélt és összevissza ugrált álmában. Attól kezdve minden éjjel zajongott.. És ha az álmaiban megtörténő dolgok nem valósultak meg, rettenetesen feldühödött és bement a ketrecbe..

Az út céljáról a kislány mit sem sejtett, mindig csak a telepről hallott. A telep, a telep, a telep. Fogalma sem volt róla milyen hely az, de nem is igazán érdekelte. Úgy gondolta, ahová a szőrős viszi az csak jó lehet. A szőrőst rettenetesen szerette, ha nagyon ritkán eszébe jutott, mindig azt gondolta, hasonlít a papához. Így aztán ő beletörődött a telepbe, és nem zavarta, hogy az út ilyen hosszú odáig.

A sokadik ősz jött el. De ekkor valami változott. Időnként hatalmas hangzavar támadt és egy árnyék húzott el felettük. A szőrős nagyon félt ezektől, ezért a lány is úgy érezte félni kell. Fogalma sem volt róla, mi lehet ez, de félt tőlük és tudta hogy ezek rosszak.

..................Itt jön a jelenet amit láttunk.....................

2. A darab folytatása:

Írta: ÉLŐ CSABA JENŐ

A lány gondolkodott. A közelmúlt eseményei igencsak felkavarták: újra repülőgépeket hallott. Hogy kerültek ezek ide? Ki volt ez a fiú? Milyen hely lehet az a "Heg"? - ilyen kérdések kavarogtak a fejében. De volt még más is, amin tűnődhetett: Hogyan tovább? Maradjon itt, ahol bár rosszul, de biztosan megél, vagy vágjon neki az ismeretlennek? Vajon a "Telep" vagy a "Heg" rosszabb?
Mire a felkelő nap első sugarai megvilágították körülötte a zord, kopár tájat és kissé távolabb, a fenyőkkel sűrűn benőtt hegyet, megérett benne az elhatározás.
Fölkapta a bicskát, elvágta az őt oly sokáig fogva tartó kötelet. Végre! - mondta. De belül nem volt még ilyen magabiztos. Újabb döntés következett, de ezt hamarabb meghozta: odament az alvó férfihez, a bicskával a kezében. Még amikor szabad volt, egy sötét sikátorban látott ilyesmit, most viszont nem szemlélődő volt: a bicskát a férfi torkára szorította, és egy határozott mozdulattal átvágta a férfi szutykos, szőrös torkát. Nézte, ahogy a vén csavargó alatt egy tócsában gyűlik össze a vér és eláztatja a rossz ponyvát, amit emez lepedőnek használt.
Nézte és sírt. Sírt, mert megölte az egyetlen embert, akihez kötődött, sírt, mert innen nem volt visszaút, és sírt, mert már az is bizonytalannak látszott, amit az előbb még szilárdan hitt.
Hosszú idő telt el, mire egyáltalán fel mert állni. A kést mindenesetre jól megtörölte, nehogy a fiúnak piszkosan adja vissza. Dehogy jártak a fejében olyan gondolatok, hogy bizonyítékokat tüntessen el. Gyermeki eszében ez meg sem fordult. Fel sem tudta fogni hogy embert ölt.
A kocsi tetején kezdett turkálni. A sok hasznavehetetlen holmi közt talált egy tarisznyát, egy avítt katonaruhát (Istennek hála, bakancsostul), egy régi usankát, egy katonai tőrt és némi élelmiszert, illetve egy kis vizet.
A vizet és az ételt eltette a tarisznyába, egyetlen barátjával, a rongyával együtt. Felvette a nadrágot, de az övvel is csak alig maradt rajta. Ezt némi vállon átvetett gurtnival oldotta meg. A szárát felhajtotta, hogy ne lógjon úgy az út porába. Mikor az inget felvette, annak az ujját is fel kellett, hogy hajtsa. A bakancsot pedig ki kellett tömnie régi condráival. A tőrt eltette, hogy odaadhassa a fiúnak.
A nap már jócskán delelőn állt (bár meleget így sem sokat adott), mikor elindult. Hirtelen újra elszállt felette egy repülő, de már nem rettegett tőle annyira.
A repülőktől kiskora óta félt: a kis lengyel falut, ahol született és kiskorában élt, egy német bombatámadás pusztította el. Ő szinte az egyetlen túlélőként bevánszorgott a tőlük alig tíz kilométerre levő városba az ott élő rokonaihoz. Ezeknek első reakciója a siránkozás volt, hogy most mi lesz szegény kislánnyal, a második pedig az, hogy a lányt úgy penderítették ki az utcára, ahogy volt, mert nem akartak még egy koloncot a nyakukba venni.
Így a lány kénytelen volt a város utcáin koldulásból fenntartani magát. Így ment ez egy-két hónapig, ezalatt annyi szenvedést és nyomorúságot látott, hogy attól egészen megkeseredett volna, ha nem nyugtatja meg magát imádkozással.
Egy este éppen lefeküdni ment abba a fáskamrába, ahová bevette magát, mikor valaki leütötte. Amikor feleszmélt, már a ketrecben találta magát, a kötéllel a nyakán.
A ketrec, mint tudjuk kerekekkel volt ellátva, mintegy kocsiként. A kocsit pedig meglepetésére távoli, de sokszor látott nagybátyja húzta.
Ezt az embert sokat látta, míg a szüleivel laktak egy fedél alatt. Félévente-évente meglátogatta őket pár napra, hogy aztán megint eltűnjön. Hajdan erős, okos ember volt, ráadásul túlélte az első világháborút. De mikor a lány megismerte, a férfi már agyongyötört, megvénült ember volt, úgy megkeseredett, hogy végül beleőrült. Volt is rá oka: a felesége viselkedése. Szerencsétlen férfi éjjel-nappal dolgozott, majd' megszakadt bele, hogy tető legyen a fejük fölött, a feleségének ruhákat vett, a legjobb asztalos készítette a bútoraikat. Amikor minden megvolt már, az asszony egyszerűen otthagyta. Amit a férfi a saját vérével kevert cementtel felfalazott, az az asszonynak kevés volt.
Ez az őrült ütötte le, és vonszolta keresztül Lengyelországon és a fél Szovjetunión, mire a lány előtt felvillant a szökés lehetősége.
Ez volt a lány múltja, amit a ketreccel és a halottal együtt megpróbált odahagyni.
A hegy irányába indult el. Igazság szerint mindegy lett volna, merre megy, semerre sem tudta, hogy mi van ott. Épp elérte a fenyves szélét, mikor beesteledett, lepihent hát. Hamar elaludt, éjszakája sokáig nyugalmas volt, egészen addig, míg valaki keresztül nem esett rajta. A fiú volt az. Mind a ketten örültek a másiknak, de a fiú öröme még nagyobb lett, mikor a bicskája mellett még egy tőrt is kapott. A fiú javaslatára azonnal el is indultak arra, amerre a fiú a "Heg"-et mondta. Az út, - már amennyiben annak lehet nevezni, hiszen még egy nyomorult ösvény se volt sehol, és amely út a lány véleménye szerint kizárólag tövisbokrokon, ereken és döglött szarvasokon vezetett keresztül - elég sokáig tartott. Már délelőtt volt, mikor elértek egy barlangot, előtte tábortűz nyomaival. Felkeltették a többi gyereket, akik nagyon örültek a lánynak, akiről már annyit hallottak. Kényelmesen megreggeliztek a bogyókból, amiket az erdő adott és a kenyérből, amit a lány adott. Utána a lány elmesélte hogy milyen módon került ide.
Amikor kimondta, hogy embert ölt, a gyerekek elhúzódtak mellőle. Már nem bíztak benne. Ugyanolyan gyerek volt, mint ők, de egy gyilkos mégis más. Adtak neki némi élelmet, vizet, és legjobb kívánságaikkal bár, de elküldték. A lány ezzel nem volt még kint a vízből, sőt, ha lehet, a helyzete még rosszabb volt: most már a "Heg" népe sem várta őt tárt karokkal. A nagy kérdés, hogy merre, kihez mehet, még mindig megoldatlan volt.

3. Egy másik változat a darab folytatására:

Írta: BURIUSZ DÓRA

A lány ott ült, a bicska előtte volt. Azt mondta a fiú, hogy van egy jobb világ. De ő csak erről, a saját világáról hallott. Neki senki nem mondta - még a gazdája sem - hogy van egy jobb, másik világ. Az ő helye a telepen van! De az a tánc... Olyan vicces volt. Ok ilyeneket nem tanultak. A fiú más volt, mint ő. Tele volt energiával. Úgy tűnt, mintha benne lenne még az az érzés, amit ő érzett... Nem tudta pontosan, mi volt az, de azt tudta, hogy valamiféle hiányérzet, ami nem engedte, hogy nyugodtan aludjon, nem engedte, hogy nevessen. Felemelte a fejét és megérezte a kötél nehéz húzását. A fiúnak nem volt kötél a nyakán. Ő szabad volt. Neki nem parancsolt senki. Olyan aranyosnak tűnt. Nem tiltották meg neki, hogy mással beszéljen. Biztos aranyos volt a gazdája. De nem is volt gazdája. Teljesen össze volt zavarva. Félt, körülnézett és nem látta a végét a sziklás hegyeknek. Nem tudta, mi várja őt a sziklák mögött. Egy jobb világ? Van olyan? Itt legalább biztonságban van. A gyerekek máshol nincsenek biztonságban. A gazdának a feladata, hogy megvédje őket, ha nincs gazdájuk, meghalnak. Biztos meghalnak. A gépek, amik sokszor elmennek a fejünk fölött, azok rájuk vadásznak. Azokra, akiknek nincs gazdájuk. Fáradt volt. Túl sok gondolat volt egyszerre a fejében. Nem tudta, mit csináljon, eddig soha nem kellett semmiben döntenie, mindig döntöttek helyette. Megfogta a bicskát, megfordult a ketrec belseje felé, és becsukta szemét. Sokáig nem tudott elaludni, de pár óra múlva nyugtalan álomba zuhant. Reggel, amikor a gazdája felkelt és a ketrec ajtaját nyitva találta, nagyon kiborult. Kirángatta a lányt a ketrecből és félholtra verte. Hiába maradt ott a lány és nem szökött el, a gazdája szökésnek fogta fel. Ekkor egy percre megbánta, hogy nem ment el a fiúval. De a bicska még ott volt a kezében. Még a fiú után futhat. A gazdája nem hagyta abba a szidást és az üvöltözést. Nagyon félt. De megtanították neki, hogy hogy kell tűrni... és ő tűrt... szó nélkül. Lassan lehiggadt a gazda, bezárta a ketrec ajtaját és elkezdte húzni a kocsit. A fiú azt kérte, hogy dobja le a kövekre a kést, ha nem használja. El kellett dobnia, de a késsel mégsem érezte annyira védtelennek magát a gazdája ellen. Mégis eldobta. A fiú nem jött többször, hiába kereste minden este. Lassan meglátta a telep fényeit. Tudta, már csak napok kérdése. Azt is tudta, hogy aztán a gazdájával sem fog újra találkozni.
A telepen új ruhát adtak neki. Levágták a haját. Minden lány ugyanolyan ruhában volt. Itt csak lányok voltak. A fiúkat máshova vitték. Egy pajtában aludt 9 másik társával. Megtanították nekik az illedelmes beszédet, hogy hogy kell sütni-főzni, rendesen takarítani és felszolgálni. 19 évesen kivitték őket a vásárra, ahol jó pénzért tehetős családoknak eladták őket. Életük végéig letelepedtek egy családnál, és őket szolgálták. Azokkal a lányokkal, akik nem keltek el, senki nem tudja, mi történt. Hogy megölték őket, vagy valahova elküldték őket fogolyként, azt nem lehet tudni. Az biztos, hogy senki többé nem találkozott velük.