Pedagógusok

Vélemények Fogságban című foglalkozásunkról:

• Kedves Kerekasztal!
  Örültem meghívásuknak, és sajnálkoztam, hogy ilyen ok miatt került sor arra, hogy újra megnézhessem egy produkciójukat. Természetesen a múltból sejtettem, mire számíthatok, mégis el kell, mondjam, jó volt nem csalódni. Az előadás, a közös játék karaktere, a gyerekek és a foglalkozást irányítók jelenléte éppen olyan volt, mint ami az emlékeimben élt.Bár magam is rendelkezem drámapedagógus végzettséggel, s amíg tanítottam, használtam is ezt a tudásomat, nem szakmai elemzést szeretnék papírra vetni. Ennek két oka van. Az egyik személyes, az elmúlt években távolabb kerültem ettől a világtól, így nem lenne illendő, ha én elemezném nálamnál hozzáértőbbek munkáját. A másik ok azonban ennél fontosabb: a látott foglalkozás alapján a Kerekasztal nem szorul védelemre. Elismerésre annál inkább.Elfogadva azt, hogy minden foglalkozás más, egyszerűen valószínűtlennek, de talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, képtelenségnek tartom azokat az állításokat, amelyeket a névtelen levélíró gyermeke beszámolójára alapozva megfogalmazott. Sőt, még azt is elfogadom, hogy a hallottak feszültséget, indulatokat gerjesztettek benne, s szeretném hinni, valamiféle megoldást keresett, s nem rombolni akart. Ha így volt, rossz megoldást választott, amivel nem segített, hanem bajt okozhatott volna.Csak azt tudom javasolni, menjen el, nézze meg a foglalkozást. Ismerje meg Lipták Ildikót, Hajós Zsuzsát, Bethlenfalvy Ádámot és Nyári Arnoldot. Tapasztalni fogja felkészültségüket, elhivatottságukat, szeretetüket. Észre fogja venni, hogy ami történik ebben a rövid időben, az több mint játék: valódi ismeretátadás, valódi nevelés. S mint jól tudjuk éppen az ilyen,  aktívan megélt tudás, ismeret az, ami a leginkább megmarad. Ha közösen döntünk arról, mit tegyünk, s meg is tesszük, ha a döntésünkhöz szükséges ismereteket nem készen kapjuk, hanem közösen fedezzük fel. Itt ez történik. Nem véletlen, hogy a gyerekek nem akartak hazamenni, s azt kérdezgették, mikor jöhetnek újra.Hogy ez felkavaróan más, mint a hétköznapi iskolai gyakorlat? Igen. S éppen ezért kell elvinni gyermekeinket ilyen foglalkozásokra. Avatatlan kezek között is kicsi a kockázata annak, hogy valami rosszul sül el. Ne becsüljük le a gyerekek kollektív bölcsességét! Jelen esetben azonban erről szó sem lehet. A színész-drámapedagógusok finom eszközökkel, a kereteket kijelölve vezették végig a gyerekeket a foglalkozáson. Nem masszaként kezelték a csoportot, külön-külön figyeltek mindenkire. El is kélt ez a figyelem, mert az általam látott foglalkozáson egy teljesen „hétköznapi” osztállyal dolgoztak együtt. Érdeklődő és nehezen a játékba bevonható, motivált és fegyelmezetlen, friss és hamar elfáradó gyerekekkel. Jó volt látni, ahogyan a pedagógusok figyeltek a rezdülésekre, ha kellett, valamelyikük kiszállt néhány perce a játékból, csendesen megbeszélte az adott kisdiákkal a dolgot, aki aztán lelkesen vagy mosolyogva, de mindig szívesen kapcsolódott vissza a játékba.
  Négy fiam van. Közülük még egyik sem a Kerekasztal korosztálya. De ha azok lesznek, remélem, elviszik őket majd a Marczibányi térre.

Sió László, Budapest, 2009. április 14.

• Három előadást láttam a Kerekasztalnál az elmúlt két hónapban. Egyszer a Fogságban-t Dombóváron, a Fivérek-et kétszer Pécsett. Mindhárom alkalom meggyőzött a módszer alkalmazhatóságáról és helyességéről. Kisfiam még csak öt éves, de szülőként szeretném, ha a későbbiekben az ő oktatásában is szerepet kapna ez a módszer. Lelkészként pedig rá kellett jönnöm, hogy a bibliai történetek is hasonló feldolgozás után kiáltanak.
  A vezetők végig maximálisan figyeltek a gyerekekre, a játék közben keletkező feszültséget - ami indokolt, és csak a szükséges mértékű - a darab közben vagy annak végén mindig feloldották. Mivel az élmény minden bizonnyal a gyerekek egyéb, otthoni, vagy más környezetben megélt élményeivel találkozik, elképzelhetőnek tartom, hogy egy gyermek elhárítóan reagáljon olyan jelenetekre, amelyekben tudat alatt máshonnan származó félelmeit, szorongásait ismeri fel. Ebben az esetben is az előadás inkább segítő, gyógyító hatású, mert felhívja a figyelmet a rejtett szorongásra. Ha gyermekem negatív érzésekkel jönne haza egy ilyen előadásról, akkor első sorban magamban keresném a hibát - mint szülő - illetve az otthoni, vagy egyéb környezetében a gyermekemnek. A kerekasztalosoknak pedig megköszönném, hogy segítettek meglátni valamit, amit nem vettem észre.

Németh Zoltán evangélikus lelkész, Pécs

• Fantasztikus volt látni, hogy a négy színész-drámapedagógus csodálatos módon varázsolta el az osztályomba járó 27 gyereket, akik csillogó szemmel, nagy lelkesedéssel vettek részt a foglalkozáson. Utána napokon keresztül az élményeikről beszélgettünk. Öröm volt látni, hogy a gyerekek milyen izgalommal, lelkesedéssel vesznek részt a közös játékban. Aktívan és kreatívan maguk irányították a mese cselekményét. A közös játékban láthatóvá vált, hogy mennyire képesek egymásra figyelni, mennyire tudnak döntést hozni és közösen cselekedni. Azt gondolom, hogy ebben a kapkodó, gépies világban nagy szükség van arra, hogy a gyerekek minél több ehhez hasonló élménnyel gazdagodjanak.

Mánfainé Fazekas Ágota Osztálytanító, Pécsi 1. Sz. Gyakorló Általános Iskola, 2.C

• Nagyon hálás vagyok a társulatnak, hogy az elsősökkel eljátszották a Fogságban című játékot. Ezáltal számomra világosan kiderült, hogy kik azok a gyerekek, akik nem tudnak, vagy nem akarnak az osztállyal együttműködni, kit kell erőteljesebben szociálisan "nevelnem". Világossá vált az is, kik azok, akikben rejtett agrasszió él, és jó, hogy ez egy ilyen játék kapcsán jön elő, mert így ki tudja játszani magából. Erkölcsi normáikra is fény derült, ami igen pozitív volt, és ebben meg is erősítették egymást. Képesek voltak még igazi gyerekként játszani. Nagyon szeretném, ha ennek lenne folytatása, és nyomon tudnám őket követni, hova jutnak például 4. osztályra, tudnak-e még akkor is gyerekek lenni és nem kis felnőttek, képesek lesznek-e még akkor is felhőtlenül játszani.
  KÖSZÖNÖM, és várunk Benneteket!

Dornné Balogh Szilvia, PTE 1. Számú Gyakorló Általános Iskola, 1. a osztály

• Tavaly látta az osztályom a Fogságban című előadást. A három órás foglalkozás pillanatoknak tűnt, de hatása a mai napig kísér bennünket. Már az előadás témája, a hatalom kérdése, mélyen megmozgatta a gyerekek fantáziáját. Hiszen sok gyereknek problémája ebben a korban, hogy meddig ragaszkodjon a saját igazához, és mikor igazodjon a közösség álláspontjához. A közös játékban, ahol mindenki számított, mindenkinek a véleményét meghallgatták, a gyerekek lelkesen, felszabadultan vettek részt. Senkit nem kellett rábírni arra, hogy vegyen részt a foglalkozáson, önként csatlakoztak a színészekhez.A drámatanárok, ahol kellett megmagyarázták a történéseket, oldották a feszültséget. A gyerekek ötletei alapján alakították az előadás menetét, példát mutattak arra, hogy közös erővel, összefogással hogyan lehet legyőzni a nehéz helyzeteket. A szereplők az előadás végére a gyerekek személyes barátaivá váltak, nehezükre esett elköszönni tőlük. Több hétig az előadásról beszélgettünk, a tanév során számos alkalommal előjöttek az előadás során átélt élmények. Szembetűnő volt, hogy néhány gyerek a szabad játékban mennyire más arcát mutatja, mint amit az iskolában, otthon elvárnak tőlük. Ki az, akinek vezető szerepe van a csoporton belül, illetve kik azok, akik az eseményeket szeretik távolabbról szemlélni.  Az előadás elindított az osztályomban egy szemléletváltozást. Rájöttek a tanulók, hogy az egyén véleménye mennyit számít. Közvetlen közelről megtapasztalták, hogy az eseményeket irányíthatják, véleményüket szabadon elmondhatják, s ezt meg is hallgatják. Köszönöm, a gyerekek nevében is, a Kerekasztal csapatának az életre szóló ajándékot.

Szabados Hajnalka tanító-mk. vezető, Pécsi 1. Sz. Gyakorló Ált. Iskola, 3.c

• A Fogságban című előadás vidámmá, felszabadulttá tette a gyerekeket. Elvarázsolta őket a történet, a négy lelkes színész, az együttjátszás, a színjátszás öröme. A kevésbé motivált, visszahúzódó tanulók fantáziáját is elragadta, figyelmüket fenn tudta tartani a közös játék. Egy ilyen alkalom segíti az osztály, a csapat közösséggé formálódását, a gyermekek jobb megismerését, lehetőséget nyújt arra, hogy az egyén "önmagaként", őszintén nyilvánulhasson meg, félretéve a gátlásokat, gondokat, előítéleteket.

Dobsa Anikó napközis nevelő, PTE 1. Sz. Gyakorló Általános Iskolája 

• Egy évvel ezelőtt napközisként figyelhettem meg a gyerekeket a Fogságban című előadáson. Nagy izgalommal várták a gyerekek az érdekes játékot. Lelkesek és nyitottak voltak. Rögtön belementek a játékba, hisz szinte mindegyiknek ismerős volt a mese (A császár új ruhája). Kívülállóként megfigyelhettem a gyerekek reakcióit. Láthattam, melyik gyerek a hangadó, ki az, aki kiáll az igazáért, ki az, aki inkább a többiek mögött a háttérben játszik csak, és ki az a pár gyerek, aki nem igazán tud beilleszkedni a közösségbe. A gyerekekről addig kialakított képet megerősítette az előadás. Néhány gyermeknél azonban új, értékes tulajdonságokat fedeztetett fel (hogyan védi a gyengébbet, hogyan védi a  barátot vagy milyen együttműködő tud lenni illetve milyen jó, építő ötletei vannak). Idén sajnáltam, hogy nem láthattam kis elsőseimet egy ilyen játékban. Sokat segített volna még jobb megismerésükben.

Oszoli Dénesné, Pécs

• Ez alatt a két óra alatt többet megtudtam gyermekeimről, mint az elmúlt öt hónap alatt. Sokat tanultam az előadásból és sok nevelési problémára kaptam magyarázatot.

Elek Ilona, Nyárasd

• Élmény volt, felszabadulás, együttgondolkodás, tanulás és tanítás, az adás, a munka, az élet megelevenedése. Köszönöm, hogy itt lehettem, további jó munkát!

Perényi Ágnes, Budapest

Vélemények Csontketrec című foglalkozásunkról:

• Mindegyik osztályommal, amelyikben magyart tanítok, évente legalább egyszer drámafoglalkozáson veszünk részt Juszcák Zsuzsa együttműködésének, segítő munkájának köszönhetően.
  Egyik nyolcadikos osztályommal 2009. június 5-én második alkalommal voltunk a Kerekasztal foglalkozásán. Az elsőn 5. osztályos korukban, az Indián meséken, most a Csontketrecen.
  Újra lenyűgözött a Kerekasztal drámatanárainak, színészeinek kifinomult, mélyreható foglalkozásvezetése, csapatmunkája. Az együtt töltött 3 órában a drámatanárok hatására nyoma sem volt tanítványaimban a „külső világ” rossz hangulatainak. Közvetlenség, természetesség, barátságosság jellemezte az együttlétet. A közös játék szabályai szinte közös döntésekként fogalmazódtak meg, a gyerekek beleegyezésével érvényesültek. Gyorsan elröpült a három óra úgy, hogy mindegyik gyerekünk számtalanszor megnyilatkozott, résztvevői, kigondolói voltak jeleneteknek. „Éltek”, jókedvűek voltak, emellett izgalmas, értelmes, sok nézőpontú gondolatokkal, megközelítésekkel álltak elő. A szabályok betartása nem bizonyult nehéznek számukra, sok kollégám csodálkozott volna, ha ezen a drámafoglalkozáson láthatta volna őket – iskolánkban nincs jó híre ennek az osztálynak.   
  Tetszett a darabválasztás: a redukált nyelv; lassú, apró, jelképes mozdulatokból építkező mozgások; nincs konkrét helye és ideje a történetnek; „jelképek erdejében jártunk”; alapproblémákról – szabadság, kötődés, döntés, választás, összetartozás – volt szó.   
  A foglalkozás ritmusára is könnyen rá lehetett hangolódni, ahogy a munkaformák váltották, követték egymást – beszélgetőkör, előadás, csoportmunkák, bemutatók, ismertetések.
  Megfigyelésem szerint mindegyik (!!!) gyerek verbális, non-verbális közlését, viszonyulását érzékelték-értették a drámatanárok, mindenféle előzetes osztály- és gyerekismeret nélkül. Szép volt látni a csapatmunkájukat is, ahogy a foglalkozás irányításában, szervezésében segítették, kiegészítették, értették egymást.    Leginkább a beszélgetések gondolati mélysége nyűgözött le: ahogy értették, értelmezték, összekapcsolták, előre vitték a gyerekek gondolatait. Művészi volt a közös munka abban az értelemben, hogy elgondolkodtatott, nem törekedett gondolatok, problémák megoldására lezárására, sokszor maradt nyitva egy-egy közös „gondolati út”. A gyerekeket olyan ötletgazdagság, sokoldalúság, bölcsesség, okosság jellemezte, mint máskor soha. Végig jókedvűek, felszabadultak voltak.   
  Pedagógusi mestermunkának lehettem tanúja. Bízom benne, hogy még sokszor fogunk találkozni.<br>
  
  Maksa Katalin<br>
  
• A Csontketrec általam látott előadása és a hozzá kapcsolódó drámapedagógiai foglalkozás számomra meggyőző, új távlatokat nyitó élmény volt. Az előadáson aktív nézőként résztvevő diákok már a bevezető jelenethez, az előtérben lezajló néma előjátékhoz, a kulcsot elérni nyújtózkodó leány jelenetéhez annyiféle lehetséges értelmezést találtak, hogy az mind a színházi nyelv, jelrendszer értelmezésének tanulása, mind a saját élmény látott szituáció kapcsán való mozgósítása szempontjából rendkívül termékenynek bizonyult. Később az előadás közös „plenáris”, illetve kicsoportos interaktív értelmezése, analóg életszituációkra való vonatkoztatása, majd a kidolgozott jelenetek álló- és mozgóképes megjelenítése bizonyította mind a darab értelmezésre és saját élethelyzetre applikálást inspiráló voltát, mind a három csoportvezető drámapedgógus csoportvezetői munkájának hatékonyságát. Lehet, hogy a darab didaktikus és – az abszurd hagyományához illően –  absztrakt, de a nézők belső és külső kötöttségek, szabadság és függés, szabadság és elköteleződés olyan sokszínű hálóját fonták a látottak köré, hogy az számomra a darabot magát is igazolta. Az egyik csoport a média fogságában lévő nézőt tematizálta, a másik a szenvedélybetegség fogságát, a harmadik a családi erőszak köréből kitörni nem tudást. Mindenki a látott színielőadásból indult ki, abból, hogy a fogoly lány – noha tehetné – miért nem a szabadságot választja, mik is a láthatónál erősebb láthatatlan kötelékek. Aztán mindenütt, mindhárom kiscsoportban azt gondolták, játszották tovább, hogy a csapdából ki és hogyan segítheti kikecmeregni azt, aki saját ketrecének építője is. Az előadás befogadása, a csoportos reflexió és a szerepbehelyezkedés olyan jó ritmusú és átgondolt váltogatásának voltam tanúja, amely számomra maradéktalanul bizonyította, hogy a TIE a művészi élmény, a csoportlélektani-társadalomismereti reflexió és az önismeretet erősítő-tágító önkifejezés (ha tetszik, a szociális tanulás) kivételes lehetőségét teremti meg.

Arató László,a Magyartanárok Egyesületének elnöke

• Épp emiatt szurkolok nektek leginkább, hogy e hétköznapi törvényszerűségek miatt ne fusson zátonyra új típusú kezdeményezésetek. Mert - az én nézőpontom és tapasztalatom szerint, és hangsúlyozva, hogy nektek drukkolok, nem az ellenszélnek! - nagy fába vágjátok a fejszéteket, amikor az egyszeri alkalomnál tovább ható, folyamatszerűséget megcélzó, az utóhatásokra is figyelő, azokat gondozó projekte(ke)t akartok létrehozni.

Török László (Dafti), Szabadszállás

• 1996 óta már negyedik alkalommal vehetünk részt drámafoglalkozáson a Marczibányi Téri Művelődési Központban. A gyerekek nagy örömmel látogatnak el ide, hiszen tudják már, hogy olyan élményben lesz részük, amelyet az iskolában az órai keretek nem tesznek lehetővé. Az igen színvonalas foglalkozások nemcsak színházi élményt nyújtanak, de a darab köré épített játék, beszélgetés lehetőséget teremt arra, hogy a gyerekek a korosztályukat mélyebben érintő problémák, konfliktusok kezeléséhez kulcsot kapjanak.

Balogh Gertrúd, Budapest - Bajza utcai Általános Iskola