Szakvélemények

Trencsényi László írása Tizenegy trikó c. színházi nevelési előadásunkról:

Észrevételek a „Tizenegy trikóhoz”

„- Nem sok a halott ebben a tragédiában?

-          De igen.. De nem több, mint a polgárháborúban”

Vszevolod Visnyevszkij: Optimista tragédia

A híres avantgard szovjet dráma narrátorainak fenti párbeszéde jutott eszembe. Még Mádi Szabó Gábor és  Gáti József játszották. Fiatalon. Nagyon régen. Szinte úgy jelentek meg a színpadon egy-egy jelenet előtt-után párban, egymással is feleselve (no szépen, ahogyan egy vörös matróz feleselhet – ez nem irónia, jó előadás volt, jó darab, amolyan igazi „színi nevelési” Ez a Ragyogj,ragyogj, csillagom… ideje. Ugye, mi még emlékszünk rá? – „Hanyas vagy?, kérdem Szilágyi Györggyel), mint ahogy Ádám és Zsuzsa a Marczi színpadán.  A többlet csak annyi, hogy utóbbiak szóra is bírják a nézőközönséget.

Akik egy un. „második esély” iskolájának excentrikus kamaszai, megannyi rejtőszínnel és álruhában, kedves, részt vevő és részvéttel levő tanárukkal – ilyen is van!. S lássatok csudát! A két ifjú „narrátor” olyan hamar és olyan hiteles reflexiókat vált ki e gyerekekből, hogy csuda! Egy húron pendülnek.

Pedig még semmit se tettek. Eszköztelenek. Civilben vannak. Saját „stílusukat” adják. Ádám sokszor mondja, hogy „aha”, és nevet teli szájjal. (Újabb intertext: Jó Jean Jacques Rousseau jár az eszemben: ő írta az Emilben, hogy a nevelőnek olyan fiatalnak kell lennie, amennyire csak lehet, az ilyen tud közelférkőzni a növendékéhez. Nos a „közelférkőzés” beállt. Nem tolakodtak „narrátoraink”, nyitottak voltak minden megoldásra, nem - vagy alig - terelték a nézőket a dramaturgiailag fontos motívumok és szimbólumok felé.

A díszlet: az értelmező szótár. Zsuzsa „véletlenül” a „ver” szócikkre bök. Lehet, hogy igaza van. Korai lenne még a „gyilkolra” és a „halálra” – ami majd a záróbeszélgetés vezérmotívumai lesznek. Vagy meg kellene próbálni?

Jön az első jelenet. Az igazgató „monológja” a néma diákkal. (Egyébként alig vagyunk a teremben, akik az „ártatlanság vélelmével” egy koncepciós per megalapozását látjuk: tán nem is ő tette, csak – ki tudja, miért? – hallgat.)

A kabátokat hozzák ki a „matrózok”. Micsoda bölcs reflexiókat mondanak a gyerekek! Azonnal észreveszik: az identitást követelo igazgató ezenközben kívülhelyezi magát az identitáson – Iuppiter megengedheti magának, hogy civilben legyen! Kulcsmozzanat. Innen a gyilkosság is megmagyarázható akár.

Jön az osztálytárs a megtépett kabáttal. Már csak egy gyanúsított van. A fiú. (Vajon miért szaggat egy szalagnyit ő is a kabátból? De jó lett volna ezt kibeszélni!)

S megindul a küzdelem. Életre-halálra. Az igazgató minden eszközt „bedob”, hogy megtörje növendékét. Ezt véli nevelésnek (a nézők azonnal  lereagálják). Arra  kevesebb a figyelmük, lehet, hogy Arnold egyébként finom játékán itt lehetne valami külsőséggel  segíteni, hogy az igazgató hol mézes-mázos, hol engedékeny., hol rigid, hol stb., Vagyis valójában minden „konfliktusrendező. Diskurzust „bedob”. Csak egyetlen egyet nem! Éppen azt – én se tudom, melyik - , amelyikkel „kulcsa” lenne a fiúhoz (hirtelenjében Makarenko, Don Bosco, Korczak, akár Neill  un. „paradox” reagálásai jutnak eszembe, valami „közvetettnek” nevezett módszer). Ez a kulcstalanság lesz a veszte. A vesztük. A fiú is szeretne talán valami „neki való”, hozzá szóló kommunikációs kódot. S hogy nem kapja meg, hát ezen áll bosszút. Az elszalasztott kommunikációért.

Az igazgató érvelésében egy motívum volt idegen. Ő nem ilyen (a gyerekek se vették észre), hogy netán beszari lenne az iskolaszéktől. Ezt a motívumot bízvást el lehetne hagyni. Ő fanatikus pedagógus. Amolyan Javert-felügyelő Victor Hugótól, aki már nem tud Jean Valjean-ja nélkül élni se. – jut eszembe még egy intertextus.

A kés bedobása az iskolakapun? Elég jó válaszok születnek, bár tán ez bonyolult nekik. Szerintem: a gyilkos szerszám visszajuttatása a „feladónak”(„Ti gyilkoltok meg engem”, bilincses iskolák –üzeni kétségbeesetten a fiú.)

Jön a megbeszélés. Az amolyan első igazi. A csoportmunka. A kés körültapasztása kulcsfogalmakkal (tán új szavak a mi mai közös Értelmező szótárunk számára?), s az igazgatói cipők leragasztása. Ez utóbbi nehezen ment. Sokat morfondírozott mindenki. Pedig milyen látványosan élményszerű lett volna, mint egy Gulliver-illusztráció, az Emberhegy cipője vékony szálakkal lebéklyózva. Talán, ha előbb írtak volna a gyerekek. Mindenki. Csak egy szót. S mindet felragasztották volna a cipőkre, s utána elemezték volna a legfontosabbnak, legtalálóbbnak vélt szavakat. Minek is lett foglya az igazgató? Milyen szép rituális játék lett volna ez a leragasztás. Erősítette volna, kiegészítette volna, új dimenziókba emelte volna a szavakat magukat (melyek egyébként – a gyerekek dícséretére legyen mondva – jó szavak lettek volna! Akár ragaszthatóak a mi mai értelmező szótárunkra!

Szünet.

Hosszú jelenet. Új jelmezekben. A katonatörténetek. (Az ellenség halandzsája a délszláv háborúra utal, alighanem, lehetne tán még halandzsább is, bár remekül csinálják. S micsoda nagyszerű bátor tett, hogy már sose tudjuk meg: mit is mondott a kegyelemért esedező katona, amit a gyilkos elfelejtett, bár oly szívesen felidézne…E szavak a „délvalahovai” ország értelmező szótárára kerülnek, ha kerülnek….)

De ne vágjunk a dolgok elébe!

A kiképzés következik. (Narrátoraink elmondják, hogy sok év telt el. Azt már a kiképző tiszt mérges, kicsit az igazgatóra emlékeztetően értetlenkedő kirohanásából tudni meg, hogy volt közben fiatalkorúak börtöne is. Talán ezt az időjátékot egy gyors beszélgetéssel a szünet után el lehetne játszani. Felírni valahová: hol, hogy is tölthette idejét a fiú a bevonulásig.)

No lám. Megszólal! Artikulálatlanul ordít. S nem képes gyilkolni – magára borítja a szalmazsákbábot.

De jó lett volna ezt a jelenetet is kibeszélni (akár a fegyver- és emberiségtörténeti, amúgy érdekes monológ kárára is - van arra dramaturgiailag szükség, hogy a kiképzőtiszt jellemét általa felfejtsük? De milyen jó, hogy „játékvezetőink” szerepbe lépnek.

Ha egy rövid beszélgetést igényelnék e jelenet után: a stílusegységnek sem ártanék: előjönnék a katonazubbonnyal. Lám, egy újabb kabát. Mit jelent? (S ha már a derékon felüli ruházatról beszélünk, akkor egy „trikómonológ” is lehetne akár…)

De hogy a második felvonást egybejátsszák a játékosok, nos szerintem stílustörés is, no meg hosszú is. Bár a játékosok nagyon élvezik a realista akciódrámát. Szemmel láthatóan. Hősünk még beszél is.  (Majd a legvégén „visszanyeri” mutizmusát – erről is lehetne beszélni még a gyerekekkel, ha már ilyen szép gondolatritmusa van…)

Igen, a harci jeleneten húzni kellene. (Soká tart, míg megértem majd, nekem is, hogy ez lám-lám mégiscsak az előző történet szövődménye lesz – hajlottam arra, hogy egy „iskolakritikai” drámát láttam, ezzel is csaknem beértem volna. Később már mégsem!)

A toronybéli „Kis Samu Jóska” – Móricz háborús novellája – monológ is lehetne rövidebb. A kismozdonyból megértjük – vagy szólni lett volna érdemes róla? , - hogy ez egy gyarló jóember, nem halálra, szuronyhegyre való. (Különösen hogy főhősünk lélekrajzához – szándékos? – élettörténetet alig tudunk meg, csak a kékrefestett neurotikus anya képe jelent meg még az iskolai jelenetnél – ezek az anyák mind neurotikusak? A kabátvesztett leányé is az!- az amerikai anya mintaképe?)

Térjünk vissza a bevetésre. Izgalom, mint egy akciófilmben. El is csendesednek a gyerekek. Szinte meg is feledkeznek arról, hogy majd még reflektálniuk kell.

Mi tagadás, el is fáradnak.

Ráadásul az idő is sürgeti a játékvezetőket, már alig van idő – ha 4 csoportban is – kibeszélni a fontos dolgokat.

S miért csak kibeszélni?

A Kerekasztal hőskorában a „kijátszásról” is volt szó! Mennyire irigyeltem azt a csoportot, amelyik a színpadon legalább beállíthatta Robi „zárójelenetét”.

Az iskolás Dani valami egészen fantasztikusan értelmezte a beszélgetésen – a fáradtságtól már kissé széteső csoportban – az első gyilkosság lényegét: kiszabadulás. A második gyilkosság értelmezése sajnos kifutott az időből. Pedig ott a gondolati szimmetria: itt a fiú szabadíthatott volna. Minden esélye megvolt rá.

A szurony megtörlése a trikóval – megrendítő jelenete volt a megalázkodó kegyelemkérésnek. (De kár, hogy nem esett róla szó –pedig e játékbéli szimbólumok értelmezése igen-igen fontos dolog!)

Javaslat a végén: a játékban, beszélgetésben használt szavak általuk írt „szócikkeit” – volt több is ilyen – bátran, együttes rituáléban lehetne felragasztani a szótár-falra. Tán még egy figura is körülrajzolható lenne általa. Egy korpusz talán?

Ez megint pótolhatott volna néhány fontos beszélgetést.                                              

                                                             ­*

Mellékdal: az előadás napján Pécsett az egyetemen egy ámokfutó diák megölt, megsebesített több embert…

 Köszönettel, a Kerekasztalnak 2009. november 26-án

 Trencsényi László

Vekerdy Tamás szakvéleménye Fogságban c. foglalkozásunkról:

Szakmai vélemény

Hajós Zsuzsának, Lipták Ildikónak
Bethlenfalvy Ádámnak és Nyári Arnoldnak
A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ
Színész-drámatanárainak


Kedves Barátaim!
Engedjétek meg, hogy szakmai véleményemet ilyen levél formájában közöljem veletek, a Fogságban című programotokról egyben felhatalmazva a Kerekasztal Társulatát, hogy levelemet szakvéleményként használja, az interneten vagy más fórumon megjelenítse, idézze stb.
Régóta ismerem a produkciót leírásból és felvételről, és semmi kivetnivalót nem találtam benne. 2009. március 24-én „élőben” is megnéztem, megállapítottam, hogy semmiben nem tér el az általam ismertektől.
Mit tapasztaltam?
A gyerekek beözönlöttek, és persze rögtön előbukkant az az egy fiú, aki izgatottságával tűnt ki. Szaladgált, közbekiabált, és a legelején megkérdezte: Lesz itt majd gépfegyver? Amikor a játékot vezetők esetleg azt kérdezték, hogy „és most mi legyen?”, rögtön közbekiabált: Világháború! Ha esetleg az a kérdés vetődött fel, hogy egy szereplő milyen döntést hozzon, máris jött a javaslat: Legyen öngyilkos! És – csodák csodája, ahogy a játék előrehaladt, ahogy a mese kibontakozott, lassan lecsitult, bevonódott, mondhatnám: Gyógyult! Még egy-két fiú volt, aki a legelején egy-egy pillanatra kiesett a játékból, és Szumó! Szumó! felkiáltással birkózni kezdett, de ezek is hamarosan mind elcsitultak és bevonódtak a remek hangulatú, kedves játékba, amelyben az együtt játszó színésztanárok példamutató érzékenységgel, figyelemmel és tapintattal reagáltak, szinte minden egyes gyerek rezdüléseire. Intenzív volt a részvétel, jó a ritmus, és mindenki újra visszaterelődött a mesébe. A gyerekek lelkesen vettek részt. A színésztanárok pontosan tudták, hogy mikor kell egészen halkan beszélni, mikor csitítani, és mikor határozott kedvességgel elterelni. A gyerekek felszabadultan, és mégis mértéket tartva játszottak, sőt, ha kellett „tomboltak”, miközben egymást is „kordában tartották”.

Közismert jelenség az a szorongó kisgyerek, aki, amikor például a sárkány előbukkan a mesében, rémülten sikolt fel: Mama, ne! Ezt ne! Szívd vissza!
Vajon miért?
Ostobaság sárkányról mesélni? Ijesztgetni vele a gyerekeket?
Szó sincs róla!
Hanem? Miről van szó?
Arról, hogy minden kisgyerek szorong. Amit nem értünk, szorongást kelt. A gyerek még nagyon sok mindent nem ért a világból. És ráadásul a világ körülötte felnőtt méretű, „nem neki való”, a kilincs magasságától az asztal vagy akár a szék magasságáig…
A jó mese azt mondja el a gyereknek, hogy tudom, hogy szorongsz, és igazad van, a világban vannak szorongató dolgok, de éppen a legkisebb királyfi az, aki ezeknek fölébe kerekedik, aki legyőzi őket, bár ezt senki se gondolta róla… A gyerek boldogan hallgatja meg a vigasztaló mesét. Ha nem tudja kivárni a vigasztaló befejezést, hanem már a sárkány első felbukkanásakor sikoltozni kezd, ez csak azt jelzi, hogy szorongása nagyobb a „normálisnál” – és akkor meg kellene tudnunk, hogy miért.
Meg kell mondanom, nem tudok hitelt adni a neten keringő névtelen levélnek, melyet nem is tudom miféle indulat fut. Ez a levél anélkül, hogy ismerné ezt a produkciót, valamiféle „országrontással” vádolja. Nem is érdemelné meg, hogy foglalkozzunk vele, ha nem hivatkozna arra, hogy gyerekének másnap „iszonyú fejfájása” lett, és egész nap sírt mindenen, miután részt vett ebben a produkcióban. (Azóta sem tud leülni játszani, csak ugrál, nyugtalan…) Bevallom, nem egészen hiszem el ezeket az állításokat, de ha így volna, akkor a fenti, sikoltozó „sárkányos” gyerekkel van dolgunk, akinek valami mélyről fakadó lelki baja van (mint a nagyszerű Bálint Mihálytól tudjuk, a gyerek neurózisa mindig a család tünete).
A sárkány, a mese, a játék – nagyszerű varázsvesszők, amelyek felszabadítják a gyereket, segítenek neki feldolgozni a világból nyert – és saját belső világából nyert – benyomásait. És egyben azt is megmutatják, hogyha a gyereknek valami baja van, mellyel szakemberhez kell fordulni.
A Fogságban című produkcióban semmiféle negatív gondolat nincs, a szorongást oldja, félelmet nem kelt. Szó nincs lelki és tudati manipulációról, a jó belső erők megerősítéséről van szó, és, mint erre utaltam, gyógyításról, a túlzott feszültségek azonnal hatékony ventilálásáról.
A játék végén a gyerekek újra akarták kezdeni, nem akartak hazamenni, és azt kérdezték, mikor jöhetnek újból.

Csak azt tanácsolhatjuk a névtelen levél írójának – ha gyerekét illetően igaz, amit ír, mert az előadást illetően nem az –, hogy gyermekével forduljon haladéktalanul szakemberhez, miután kiderült, hogy belső (illetve környezeti) okokból erősen szorong. És azt kell látnia, hogy az általa nem látott, csak megvádolt játék, előadás hozzásegítette őt, hogy felfigyeljen gyermeke szorongására, miután a gyógyító hatású játék felszínre hozta, megmutatta azt, ami eddig a mélyből roncsolt, és így az ő gyerekének is jót tett, mert szakszerű ellátáshoz juttatta.

Budapest, 2009. március 26.                                         Dr. Vekerdy Tamás
                                                                            klinikai gyermek-szakpszichológus

Szitó Imre szakvéleménye Fogságban c. játékunkról:

Andersen meséjének egy realitás-elemekkel társított feldolgozását láttam 2009. március 24-én a Marczibányi téri Művelődési Központban, Perényi Balázs rendezésében, Bethlenfalvy Ádám, Hajós Zsuzsa, Lipták Ildikó, Nyári Arnold színész-drámatanárok vezetésével, amelyben a meghívott 21 főnyi második osztályos gyerek mindegyike a darab segéd-rendezőjévé és aktív szereplőjévé vált. A Kerekasztal Színház  Fogságban c. foglalkozásáról, mint pedagógiai eseményről, annak szakszerűségéről pszichológus szemmel nyilvánítok véleményt.
Az egész úgy kezdődött, hogy  Ildikó kedves hangon játékra invitálta a kabátjuktól éppen csak megszabaduló, büfé előtti asztalok között nyüzsgő-mozgó gyerekeket és Zsuzsával, Arnolddal együtt elvezette őket egy hosszú, kanyargós folyosón át a játék helyszínére. Itt arról beszélt, hogy a régi idők messzeségébe képzeljék el önmagukat, amikor még  az uralkodó a császár volt, s róla fog szólni a történet. Eközben az egyik kisfiú azt várta, - mert azt kiabálta be, -  hogy ha játék lesz, az nem lehet más, mint géppisztollyal lövöldözés. A többi gyerek azonban, lazán beszélgetve, hamarosan belépett a képzelet birodalmába és vonzó színészi játék segítségével láthatta, milyen volt a császár gyerekkorában. Erre a mi  lövöldözni vágyó gyerekünk , - öt percen belül el tudta felejteni jelen világunk videojátékainak sekélyes szimbólumát, a géppisztolyt, mert  hamarosan együtt játszott a többiekkel és a császárfival, aki persze nem volt valami jógyerek. Mit is játszottak?  "Ha hátra tekintek, szoborrá kell lenned" játékot, mert ha mozogsz, akkor kiesel a játékból. Varázslatnak tűnt az, hogy a pár perccel korábban még életkorukhoz illően izgő-mozgó, természetes módon impulzív, szerteszét figyelő gyerekek, a játék hullámhosszára hangolódva milyen mély csöndben tudtak szoborként várakozni. De nem csak szabályokat hajtottak végre, mintha akarat nélküli tömegként léteznének, hanem a hozzáértő felnőtt játékosok jóvoltából felvillantották kritikus gondolkodásukat is, amikor többször lefülelték és figyelmeztették a császárfit, aki csalni akart. És ez így ment tovább, élménydúsan, a realitás azon lehetőségének bemutatásával, hogy bizony az igazság kimondásáért, - ti. a császár meztelen - ,  börtönbe is lehet kerülni, akasztófára is lehet jutni. Itt nagyon figyeltem, hogy elborzadó, kétségbeesett, rettegő gyerekeket látok-e? De nem ezt tapasztaltam. A gyerekeket összetartotta az a lelkes izgalom, hogy a dadus ötletének segítségével kiszabadítsák hős társukat és önmagukat a börtönből.
Az igazságért küzdő, a hatalom által méltatlanul meghurcolt ember melletti kiállásról, a fogságból történő megszabadításról szólt ez a történet, etikai szempontból nemes üzenetet hordozva. Mit fogtak fel a fiatal gyerekek a cselekménysor etikai üzenetéből?  Ez abból is érzékelhető, hogy néhányszor bekiabálták: "Gonosz vagy te, őr!" (a börtönőrnek). "Nem szeretlek! Gonosz vagy, császár! Nem szeretlek!" Ezt nyilvánították ki a fantázia birodalmában, - vagy ahogy Winnicott, a neves gyermekpszichológus mondaná, az átmeneti tér világában, - ahol a jóval és rosszal saját lelki fejlettségükhöz és lelki erejükhöz mérten találkozhatnak, szembesülhetnek. A játék befejeztével pedig, a realitástudat szintjén ugyanezek a gyerekek mondták: "Milyen jó volt! Nem is hittem, hogy ilyen jó lesz!" A pedagógia művészetét mesterfokon gyakorló négy színész-drámatanár olyan élményt nyújtott a gyerekek számára, amely életkorukhoz teljesen illeszkedő, amit a fejlődéslélektan atyja, Piaget a szimbolikus játék szakaszaként ír le. A korszerű gyermeklélektani felfogás szerint konfliktusok átélése révén és nem elvont definíciókkal tanulhatók meg az együttélésre vonatkozó szabályok valamint az emberi kapcsolatok kialakítását és fenntartását elősegítő társas kompetenciák. Csak egy meghamisított világban,- ahol a gyermekeket félreértő felnőttek császára felölti legújabb ruháját, - ott lehet úgy küzdeni a rossz ellen, hogy letagadjuk létezését. Ebben a hamis világban a meséket úgy nyomtatják majd ki, hogy hiányozni fognak belőlük a sárkányok, az öccsöket eláruló, elpusztító idősebb testvérek, a megszelídített tigrist, medvét és pakukmadarat lelövő vadászok. Én azonban a foglalkozást látva azt javaslom minden  pedagógusnak, hogy bizalommal keresse meg osztályával évente többször is a Kerekasztal Színház társulatát, mert ott képzett, a gyermekek és serdülők nyelvén értő színész-drámapedagógusokkal találkozhat, akik olyan élményeket nyújtanak a gyerekek és fiatalok számára, melyek személyiségük gazdagodását és kibontakozását segítik elő.


Budapest, 2009. március 26.

                                                                                                                          dr. Szitó Imre                                                                                                                            pedagógiai szakpszichológus 

Az itt következő kérdések megválaszolásánál Epiktétosznak, a görög filozófusnak sokat idézett gondolataira támaszkodom, melyet a kognitív pszichológia is alapelvének tekint: „…nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények…”. Egy  gyermekprogram személyes átélésének tapasztalata számomra tény, mely bizonyítja nekem a program megvalósításának magas színvonalát, de most olyan problémafelvetésekre kell választ adnom, ahol a híresztelés, az internetes műfajból is adódóan, tényként tüntet fel véleményt.

Híresztelés: A gyerekek közül többen akasztott embert rajzoltak a foglalkozás után.

Válasz: Nincs bizonyítékunk rá, hányan rajzoltak akasztott embert, de ha előfordult, annak valószínű  oka többféle lehet. Az egyik ok, hogy rajzban azt lehet csak kifejezni, ami vizualizálható, de tartalmát erősen befolyásolja a megfelelő vagy nem megfelelő kérdésfeltevés. Az akasztófa vagy a meztelen császár képe könnyen vizualizálható, ábrázolási nehézséget sem igen okoz. Ha azt kérjük a gyerektől, hogy rajzolja le az élményt a foglalkozásról, a legegyszerűbb akasztófát rajzolnia, mert az könnyen kivitelezhető. De mi lenne, ha azt kérnénk tőle, rajzolja le a megszabadulásuk történetét? A gyermek fantáziájának elemei közti kapcsolatok hozzáértés nélkül többféle irányban torzíthatók. Ha ellenséges érzülettel és hozzáértés nélkül lép be valaki a gyermek fantáziavilágába, akkor bármilyen ellenséges szándékához találhat ott olyan képzetet, amelyet aztán  önigazolásra tud felhasználni. Az okok sorát gyarapíthatja azonban másfajta értelmezés is. Ha a gyerek császárt helyez az akasztófára, akkor a fantáziájában egyfajta igazságtételt hajt végre, amennyiben a történetben szereplő császár szerinte igazságtalan volt. Az ilyen életkorú gyerekek indulatvezérelt, aránytalan büntetéseket tudnak elgondolni akkor is, ha a büntetés nem egy hatalmaskodó császárra irányul. Méltányos tudományos összehasonlítást úgy lehetne végezni egy ilyen helyzetre vonatkozóan, ha több különféle mese egyszerű  meghallgatása és/vagy a drámapedagógiai programhoz hasonló eljátszása után megkérnénk a gyerekeket, hogy rajzolják le, mit tartanak fontosnak a meséből. Ha gondosan válogatnánk össze a meséket abból a szempontból, hogy milyen mértékű a bennük szereplő konfliktusok ereje és a történetrészek vizuálisan milyen könnyen ábrázolhatóak, akkor megfelelő referenciát kapnánk a problémánk megválaszolásához. Most azonban még csak tudományos alaposság nélküli, az igazság feltárására alkalmatlan, csak pletykára és rágalmazásra használható információforrásaink vannak.

Kérdés: Nem pszichodráma ez? Annak is egy durvább változata?

Válasz: Ha megvizsgálom a kérdésben az előfeltevést, akkor azt kell, hogy gondoljam, a kérdező számára a pszichodráma, mint „műfaj”, eleve durva. Erről azt tudom mondani, hogy minden ember brutális, kemény szavakat használ arra a helyzetre, emberre, élményre, amit eleve nem szeret. Nem kívánom meggyőzni a kérdezőt arról, hogy akár a pszichodráma, akár a drámafoglalkozás neki jó lehetne-e, de azt tudom állítani, hogy mindkét tevékenységfajta személyiséget gazdagító a résztvevők számára, amennyiben hozzáértő emberek a foglalkozásokat vezetők. A drámajáték foglalkozások színvonaláról a szakvéleményben állást foglaltam és azt gondolom a tapasztalataim alapján, hogy a durvaság szó a kérdező tájékozatlansága és indulata miatt fogadható el, mint előzetes ítélet, de semmiképp nem vonatkoztatható a foglalkozások tartalmára, azok vezetésére vagy hangulatára.
A pszichodrámát  általában pszichológusok alkalmazzák és vezetik önismereti vagy terápiás céllal, a drámajáték foglalkozást pedig az e területen képzett drámapedagógusok vezetik azzal a céllal, hogy egy alternatív, gyermekközpontú pedagógia segítségével valamilyen irodalmi mű, történet feldolgozásának aktív résztvevőjeként vonják be a gyerekeket/serdülőket a történetszövés és az ott megjelenő konfliktusok élményébe. A pszichodrámában nincs forgatókönyv, nincs cselekményváz. A pszichodrámában a résztvevők önmaguk feltárására, ha úgy tetszik „ leleplezésére” és megismerésére vállalkoznak. Ezzel szemben a drámajátékban létezik forgatókönyv és cselekményváz, de a résztvevők számára mindvégig a kreatív önkifejezés lehetősége van jelen lelepleződések nélkül. Akárcsak a Fogságban c. játékban.

Kérdés: Miért jó az, hogy a gyerekek ilyen fenyegető, agresszív, durva dolgokkal foglalkoznak egy játékban, ahelyett, hogy a szépet és a jót mutatnánk meg nekik a világból?

Válasz: A kérdés nem tényszerű eseményre hivatkozva fogalmazódott meg. A „fenyegető, agresszív, durva dolgok”-nak, mint fogalmaknak az összekapcsolása a drámajáték helyzeteivel már önmagában negativisztikusan elfogult. A kommunikációt oktatók ilyen példákkal szokták illusztrálni a reklámszövegek tendenciózusan befolyásoló természetét.  A drámajáték nem agresszív, durva dolgokkal foglalkozik, hanem konfliktushelyzetekkel. A gyerekek egy történetbe lépnek be, amelyben természetszerűen vannak konfliktushelyzetek.  A gyermekeknek szóló, általuk kedvelt mesék értékkonfliktusok sokaságát tartalmazzák. Úgy lesz egy ember vagy helyzet jó, hogy a hős  küzd valamilyen rossz ellen. A pszichológia nézőpontja szerint belülről vezéreltté, belsőleg szabaddá az olyan pedagógia neveli a gyerekeket, amelyik döntések elé állítja őket és felvillantja számukra a rosszat és a jót egyaránt. A drámajáték foglalkozások megfelelnek ennek a mércének.

Kérdés: Mekkora stresszt jelent (-het) a gyerekek számára egy ilyen tevékenységben való részvétel?

Válasz: Olyan optimum stresszt jelent, amelyet a Magyarországról elvándorolt és Kanadában híressé vált Selye János, a stresszkutatás megalapozója, világhírű tudósa eustressznek, „jó” stressznek vagyis az egészséges létezéshez szükséges stressznek nevez.

Kérdés: Mit tudnak meg a foglalkozásvezetők a gyerekekről és rajtuk keresztül a családokról a foglalkozás közben?

Válasz: Pszichológiai szempontból érvényes módon nem tudhatnak meg többet, mint amit egy iskolai pedagógus a tízperces óraközi szünetekben szabad tevékenység megfigyelése révén megtudhat a gyerekekről.

Kérdés: Mit jelenthet az, hogy egy gyerek kiborul estére egy ilyen játék után? Nem lehet, hogy mégis csak valami baj van ezzel a történettel vagy a feldolgozási móddal?

Válasz: Én úgy vélem, hogy a gyerek kiborulása ismét csak feltételezésen alapszik. Ha ez valóban ilyen jelentős lenne, akkor a kiborulásnak nagy számban kellett volna jelentkeznie a korábbi foglalkozások után. Hogyan lehet az, hogy a sok-sok foglalkozás után eddig nem volt ilyen visszajelzés? – A gyerek kiborulásának egy lehetséges lélektani pályáját az interneten olvasható, keményebb hangvételű válaszomban már kifejtettem. Más magyarázatok kialakításához további információkra van szükség annak megállapításához, hogy a gyermekről szóló kellemetlen esemény tényleg bekövetkezett-e.

Kérdés